Szerző: alcor74

  Kiskunfélegyháza 1879. július 19. – Szeged, 1934. február 8. 

Író, újságíró, muzeológus, a „tiszteletbeli makai”.

Élete

Szegényparaszt családból származott, édesapja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, édesanyja Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy évig tanított mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója.

Móra Ferenc 1911 – 1920 között a Szeged szabadkőműves páholy tagja volt, számos tisztséget betöltött, avató beszédeket tartott és szabadkőműves verseket írt.

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.

1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, s e jeles alkalomra átadta az Aranykoporsó című történelmi regény első példányát az egyetemnek. Szerencsés kutatónak is mondhatta magát: 1907 és 1914 között a Torontál megyei Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, s Szeged környékén szinte minden korból értékes leletekkel gyarapította a hazai régészetet.

Élete szakadatlan munkával telt el, pedig Móra gyenge testalkatú, kényes gyomrú volt, régóta lappangott benne a tüdőbaj. Egyre többet kellett gyógyhelyeket keresnie. Holott legszívesebben családja körében élt: példás családapaként élte le életét, a végső években gyönyörűséggel élvezte nagyapa voltát.

Élete alkonyán még egyszer megérintette a szerelem. Az író-múzeumigazgató 1932 nyarán Balatonföldváron nyaralt, ahol az Aranykoporsó című regényét szerette volna megírni. Ekkor ismerkedett meg a nála két évtizeddel fiatalabb Kalmár Ilonával, akinek emléke a regény Titanillájaként maradt meg az irodalomtörténetben. ‚‚Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.”

A szerelmi történet annak köszönhetően rekonstruálható, hogy a múzsa 1986-ban bekövetkezett halála után Móra Ferenc hozzá írott levelei, versei a szegedi múzeumba kerültek. Lengyel András, Móra életrajz írója szerint a dokumentumokból kiderül, a “versek ívek a játéktól, a fürdőhelyen szokásos flörtöléstől, a beteljesedett szexualitáson át, egészen a kapcsolat révén kibontakozó s az egész személyiséget megérintő egzisztenciális élményig terjed. Az ívnek ez a teljessége adja e szerelem jelentőségét Móra életében, teszi többé unaloműző, időmulató románcnál.”

‚‚Úgy látszik, az öregség hozza magával ezeket a változásokat. Az ember lefelé megy a dombról, a szemhatára összeszűkül, s míg a messziségek homályba vesznek, a közel apróságok megnőnek.” (Móra Ferenc: Aranykoporsó)

1933-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, megműtötték, de a régész-író állapota 1933 nyarán súlyosbodott, sárgaságot kapott. Ez már a hasnyálmirigy-rák következménye volt, de erről még sem ő, sem orvosai nem tudtak. A Délmagyarország adott hírt először Móra romló egészségéről. A nyilvánosság innen tudta meg, a múzeumigazgató sárgaságban szenved. Néhány nappal később meg is műtötték – epekő gyanújával.

A műtét során kiderült, nagyobb a baj, minderről azonban Mórát nem tájékoztatták, sőt a beteg még egy másik emberből származó epekövet is kapott sajátja gyanánt. Az orvosokon kívül mindenki úgy gondolta, Móra Ferenc epebeteg, s emiatt kapta a sárgaságot. Ebben a hiszemben élt a híres nyomdász Kner Imre is, aki egy úgynevezett privatdruck-kal, vagyis magánnyomattal lepte meg kedves ismerősét. A néhány példányban megjelent könyvecske borítójának szövege: “Sárgaságról való Orvosság Móra Ferentznek.” Már nem lehetett rajta segíteni, s 1934. február 8-án meghalt.

Írói pályája

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója.

Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden – azonban több mint 200, nem az író szándékai szerinti változtatással (cenzúra) – 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték.

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták, a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók.

Első ifjúsági regénye az Öreg diófák alatt (1906), amely később Dióbél királyfi (1922) címen jelent meg,  még csupán emlékek láncolata.

A Rab ember fiai (1908) az igazi, egységes vonalvezetésű ifjúsági regénye, mely az utolsó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály idején játszódó, kalandos, mesés elemeket is alkalmazó história. Történelmi indíttatású könyv a Mindenki Jánoskája (1911) is. Világirodalmi példák után Móra Ferenc a magyar rókaregény megteremtője is, a Csilicsali Csalavári Csalavér (1913) egy mindig éhes és mohó rókacsalád története.

Legismertebb, immár klasszikus gyermekregénye a Kincskereső kisködmön (1918), tele népmesékbe illő fordulatokkal, erkölcsi példázatokkal.

Móra Ferenc tankönyvíróként is ismert. Természetrajz (1909) könyve első osztályosoknak szól. A Betűország virágos kertje (1925-1929) öt kötetben az egykori elemi iskola mind a hat osztályának készül. A mai általános iskolai tankönyvekben is joggal találunk nagy arányban szemelvényeket. Az író az Alföld szerencsés kezű archeológusaként is ismert, régészeti cikkeinek gyűjteménye: Utazás a földalatti Magyarországon (1934).

Prózaművészetének tartóoszlopa két nagy regénye: az Ének a búza­mezőkről (1927) és az Aranykoporsó (1932).

A legnagyobb magyar gyermek- és ifjúsági könyvkiadó 1957 óta viseli az író nevét, legutóbb hat kötetben adták ki írásait: Móra Ferenc válogatott művei az ifjúságnak (1973-1981). Földes Anna (1930-) rajzolt a fiataloknak pályaképet az íróról az Így élt Móra Ferenc (1979) kötetében.